OLVASTAD MÁR?
 
Már idén 150 millió lesz a Robert Capa központra
Robert Capa 1939-es sajtóigazolványa - Forrás: AFP/Gerard Julien Május 30-án megjelent a Magyar Közlönyben az erről szóló kormányhatározat. Önálló nonprofit kft. lesz az EMMI alatt, és a Magyar Fotográfiai Múzeummal is együtt kell majd működnie. Reméljük a deklarált...
 
Charles Fréger: Wilder Mann
Bear, Arles-sur-Tech, Franciaország // Cerbul, Corlata, Romána Fotó: Charles Fréger Busó, Krampusz, Strohmann, Babugeiri, Juantramposo, Schnappviecher, Cerbul - mind európai vadember figurák, és mind szerepelnek Charles Fréger francia portréfotós Wilder Mann...
 
Félmillió dollár fotózással - két fotós is a MacArthur Genius Grants idei díjazottjai között
Az amerikai MacArthur Alapítvány minden évben kiválaszt 20-40 embert, akik kreatív munkát végeznek, és egyszeri, feltételek nélküli, félmillió dolláros ösztöndíjjal jutalmazza őket. Az idei 23 díjazott között két fotós is van. A díj 31 éves fennállása...

Benkő Imre mesél Ózdról

Fotó: Benkő Imre

A fotóművész az Országos Széchényi Könyvtárban január 12-ig látható ACÉL-mű című kiállítása kapcsán írt ózdi emlékeiről, tapasztalatairól.

A gyáróriást egy borongós szürke alkonyatban láttam először. Félelmetesnek, titokzatosnak képzeltem a füstölgő vasszörnyet, a poros kohászkolóniákon emberek botorkáltak – nyugtalan voltam, a látvány felzaklatott.

Egy évvel később, 1987-ben érkezett a hír „Háromszáz embert elbocsátanak az Ózdi Kohászati Üzemek durvahengerművéből”. Valami elmozdult, a kohászat fellegvárát, a szocialista nehézipar egykori jelképét az állam már nem tudja tovább finanszírozni.

Az első találkozáson a gyár fényszegény csarnokában a vasmunkások megdöbbent szoborarcát látva, tudtam, hosszútávon visszajárok majd, fotójegyzeteket készítek sorsuk alakulásáról, a város életéről.

Kilenc évig kísértem figyelemmel a kohászat leépülését, egy drámának voltam részese, ahol emberek ezrei váltak munkanélkülivé.

A gyárban akkoriban tizenhárom-ezren dolgoztak, a különféle munkahelyek megszüntetése, az elbocsátások évekig elhúzódtak.

Az események alakulását előre nem láthattam, a hírek mögötti világ érdekelt.

Az ember és környezetének sajátos bemutatásával a korszak vizuális lényegét, egy szubjektumon átszűrt életérzést szándékoztam közvetíteni.

Amikor az acélgyártás lelkét, a kohókat, az olvasztókemencéket a maradék néhányszáz munkás lebontotta, úgy éreztem, egy korszak lezárult. Fotóesszévé sűrítettem addigi felvételeimet és 1996-ban megjelent első fotóalbumom „Acélváros. Ózd, 1987-1995” címmel.

A könyv már régen elfogyott, ózdi fotóimat sok országban láthatták, fontos hazai és külföldi gyűjteményekbe kerültek.

Magamnak tett ígéretem szerint évenként néhányszor visszajárok Ózdra, a változásokra, az arcokra figyelve csendes archív fotókat gyűjtögetek.

A városban egyre kevesebb a múltat idéző rozsdásvas, még az Ózdot jelképező Gyár úti kéménysort is lebontották, az acélmű és a kohók helyét azóta visszavette a természet. Az „Ipari Park” dermesztő csendjében bolyongva, még találtam apró kis műhelyeket, az egyikben szöget gyártanak, de a régi gyárra már csak a fotóim emlékeztetnek…

A kiállításra most az elmúlt 25 év analóg technikával készült fotóiból válogattam.

A fotókból ízelíthőt láthat az Origo képgalériájában!

hirdetés